A forráshoz csak az árral szemben lehet eljutni



A “végzetes” csak egy kihívás. Az “életveszélyes” miatt kelünk ki reggelente az ágyból. Nem könnyen ijesztenek meg minket, nem hátrálunk meg, nem táncolunk vissza, és semmiképp sem adjuk fel, legalábbis a munkában nem. Hogy végezhessük a munkánkat, hinnünk kell benne, hogy a kudarc nem lehetséges, hogy nem számít, milyen beteg a páciens, van számukra remény. De amikor a valóság befurakodik a remény világába és végül megadjuk magunkat az igazságnak, az csak azt jelenti, hogy elvesztettük aznap a csatát, nem a holnap háborúját. Itt van a feladással kapcsolatos dolog. Ha egyszer megteszed, ha tényleg beadod a derekad, el fogod felejteni, hogy miért is kezdtél el harcolni. – (Grace Klinika)

Már elnézést, ha nagyon coelhósodnánk itt az ökoturizmuson, de egyelőre a “lelki-szellemi” táp éppolyan fontosnak – ha nem fontosabbnak – tetszik, mint az anyagi-technikai fordulatok az öko-ház vagy a terület körül.

Mert itt van a feladással kapcsolatos dolog. Fel kell készülnünk rá, hogy a külső világ – nevezzük az egyszerűség kedvéért külső világnak – ellenállást fog kifejteni, hol itt, hol ott; hol emberi kétely, hol fizikai hiány képében. Ezek a helyzetek megmérik aztán az akaraterőt és sokszor kell bátran dönteni, sokszor áldozatot hozni, sokszor elbukni a ma csatáját – hogy aztán megnyerhesd a holnap háborúját. A külső világ valamilyen formában mindig azt fogja akarni, hogy feladd és a mércéje nem lesz megfelelő neked – mérni ugyanis a saját rendszere határain belül tud majd, amely véges és feltételes.

Nem biztos, hogy az eredmény azonnal jön, nem biztos az sem, hogy lesz eredmény. Így a szútra:


“a jó orvosság keserű, a helyes út látszólag visszafele vezet”.

Ha a végzetes csak egy kihívás, akkor ez a képen szereplő hátsó tűzfal például egy szép végzet. Ha nem fordul ki a helyéről, mielőtt nekiállnánk a födém alátámasztásának és megerősítésének, akkor megnyertünk már egy csatát. 🙂


“Amíg minden a terv szerint halad, szép és élvezetes hegymászásban van részünk. A kaland igazából akkor kezdődik, amikor váratlanul borul a terv. Elég egy pici, zuhanó kő útját keresztezni, az időjárás sem mindig kedvezhet nekünk, és a terep hirtelen ellenségessé válik. Küzdelmünk egy csapásra élet-halál harccá alakul, és vágyakozva tekintünk le a völgyre, ahol ki lehetne ülni a “kispadra”, fel lehetne adni. Lehet, hogy a hegymászás tanít meg arra, hogy nem adhatjuk fel?(Erőss Zsolt)

(Folytatjuk.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük